+36 30 / 355 75 93 avandorasztalos@gmail.com

„Régi nagy mesterek által készített tárgyakba új életet lehelni”

„Régi nagy mesterek által készített tárgyakba új életet lehelni”

– Mit tud a családja múltjáról, nagyszülőkről, dédszülőkről?

– Semmit. Még a szüleimet sem ismertem. Amikor megszülettem, ott hagytak a kórházban, ahonnan egy másik „közházba”, az árvaházba kerültem. Állítólag a cigányvajda fi a vagyok, szerelemgyerek, akit nem mert, nem tudott senki sem vállalni. Olykor megállítottak öregasszonyok, te nem Rostás vagy, hanem Máté – utalva a vajdára –, de semmit sem tudok biztosan. Úgy tíz éve egyszer találkoztam az anyámmal, aki akkor már nagyon beteg volt, de mindenképpen szeretett volna még egyszer látni. Beszélgettünk egy kicsit, mondtam neki, édesanyám, én nem haragszom, s megöleltem. Úgy tudom, nem sokkal utána meghalt. Álmomban viszont többször megjelentek a szüleim, azt mondták: ne haragudj ránk, szegények voltunk, szégyelltük, hogy kukázunk.

– Mit felelt az álomra ébren?

– Tényleg nem haragudtam, sőt meg kéne köszönnöm, mert így szakmát tanulha! am, méghozzá azt, amit mindennél jobban szeretek.

– Hol gyerekeskedett?

– 1966-ban Nágocsra kerültem, olykor átvi! ek Nagyszakácsiba, Tiszadobra, aztán vissza Nágocsra, o! is fejeztem be az általános iskolát.

– Az intézetnek saját iskolája volt?

– Igen, de akkor a falusi gyerekek is odajártak, aztán le! a községnek önálló iskolája, akkor viszont az intézeti gyerekek is kij ártak oda.

– Mire emlékszik ezekből a korai időkből?

– Leginkább arra, hogy hétvégén jöttek a szülők, a többiekkel együtt én is kiültem a ház elé a parkba, s vártam, hogy hozzám is jöjjenek. Sőt, volt a parkban egy bibliát ábrázoló díszkő, annak az egyik lapjára rákarcoltam a nevem, meg, hogy várom az anyuká- mat. Persze, hiába vártam. Karácsonykor csak néhá- nyan maradtunk bent az intézetben, akkor is kiültem a padra, és sírdogálva vártam, hátha jön. A nevelőm észreve! , s elvitt magával a templomba, ahol láttam, hogy Jézus föl van szögelve a keresztre. Én pedig le akartam venni onnan, hogy segítsek neki.Megmagyarázták, hogy nem kell neki segíteni, ő segített rajtunk, amikor megváltott bennünket a kereszthalálá- val. Azóta hiszek Istenben, s abban, hogy ő vezetett az életemben.

– Minden ünnepet az intézetben töltött ?

– Szombat-vasárnap kivitt ek családokhoz, mindig máshova, ott általában jól éreztem magam. Nemrég egy néni felhívott , elcsukló hangon, azt mondta, 43 éve én voltam kint náluk egy hétvégén, ő ajándékozott nekem egy kis játékkutyát, én pedig azt mondtam, nem viszem el, mert jövő héten úgyis visszajövök. A néni most nyolcvanegy éves, s azt szeretné, ha elmennék a kutyáért, megőrizte máig. Nem messze Kaposvártól, Toponáron lakik, hamarosan meglátogatom.

– Mit csinált nyáron, amikor nem volt iskola?

– Maradtam – körülbelül tizedmagammal – az intézetben, segítettünk a háznál, dolgoztunk a nevelők földjein, de én leginkább a mesterek műhelyében szere! em lenni, s nézni, hogy dolgoznak a hintóké- szítők, a cipészek, kovácsok, asztalosok. Én négyévesen már szó szerint gyalupad mellett voltam. A mesterek nem bánták, hogy ott lábatlankodok, azt mondogatt a mind, tanulj szakmát, fiam. És én tényleg mindig alkotni, valamit csinálni vágytam. Teljesen szabályos rossz gyerek voltam, de abban különcnek számíto! am, hogy gyakran elvonultam a többiektől, és sokat rajzoltam. Egyszer egy pályázatra beadtam a Szigetvár ostroma című rajzomat, de visszadobták, mert nem hitték el, hogy én csináltam. Rajzoltam felügyelet melle! egy másikat, színesceruza készletet nyertem vele és egy hét üdülést. A rajztanárom nagyon biztatott és sokat segített , ami nagyon jólesett , de én szívesebben töltö! em az időm az asztalosműhelyben. Mikor nagyobb lett em, nyáron ott is dolgozhatt am.

– Hova került a nyolc osztály elvégzése után?

– Mindenáron ott akartam maradni. Ez az én othonom, gondoltam, tetsze! a kastély, a fák a parkban, órákig tudtam nézegetni, rajzolgatni őket. Az igazgató pedig azt mondta, Árpád, magának tovább kell mennie. S mozoghatott bennem is valami, mert emlékszem, egyik ablakpárkányba belevéstem: én világhírű akarok lenni.

– Hogyan kezdett hozzá vágyai megvalósításához?

– Kaposvárra kerültem az Építőipari Szakmunkásképző Iskolába asztalostanulónak. Itt is rögtön csalással vádoltak, elsőben kelle! csinálnunk egy úgyneveze! ollós-csapot, s a tanárom, Csere László nem hitt e el, hogy én készítettem. Csináltatott még egyet, amikor látta, hogy ugyanolyan jó, magához vett , és nagyon sokat foglalkozott külön is velem. Figyelt rám, megtanított a pontos fűrészelésre, gyalulni, szerszámot élezni stb. Kemény volt velem, de igazságos. A végén azt mondta: fiam, amit tudok, átadok neked, a többit magadnak kell hozzátenned. Máig számon tart, és büszke rám, ha találkozunk, mondja, lá! alak a tévében, tetsze! ez vagy az a munkád.

– Ezek szerint már akkor kitűnt a többiek közül?

– Azt hiszem, igen. Szakmunkásversenyt is nyertem Debrecenben. Egy ún. cinkelt ládát – a cink nem a fémet jelenti, hanem egy összeillesztési módot – kellettkészítenem, s gyakorlásképpen itt hon is kellett csinálnom egyet. Nemrég tudtam meg, hogy a művezetőm elte! e emlékbe, s harminc éve őrzi az én ládámat. Nagyon jó érzés ezt tudni.

– És pofonokat kapni? Olvastam, hogy versenyszerűen bokszolt.

– Éppen azért kezdtem el 1976-ban bokszolni, hogy ne kapjak pofonokat. Meguntam, hogy mint kicsi, gyenge gyereket mindig megvertek. Egyszer jött hozzánk egy bokszedző az iskolába, és Muhammad Ali-fi lmeket vetített , hogy kedvet csináljon nekünk a bunyóhoz. Én rögtön menni akartam, de a tanárom nem engedett , s a változatosság kedvéért ő is megvert – hogy ne verekedjek. De akkor engem már nem lehetett visszatartani. A kaposvári Dózsába mentem, Varga László volt az edzőnk, én szorgalmas, ügyes gyerek voltam, serdülőbajnokságot nyertem, ifi válogatott lett em, Kapos Kupa-bajnok, s van egy OB-ezüstérmem is.

Nagyon sokat kaptam a sporttól. Több vidéki klubban megfordultam, 1980-ban olimpiai kere! ag voltam, de akkoriban már sokkal jobban érdekelt a munkám és a tanulás. Könyvtárba jártam, és a nagy mesterek műveit tanulmányoztam. Sokáig nem értettem őket, de első látásra megfogtak, s nem tudtam szabadulni tőlük. A szobrászat és a belsőépítészet érdekelt leginkább. És mindenekelő! a nagy mesterek, Leonardo, Michelangelo, Girlandaio munkássága.

– Asztalosmesterséget tanult a szakmunkásképzőben. Hogyan lett műbútorasztalos és restaurátor?

– Sajnos nem az iskolában, hanem „csak” az életben tanultam meg a szakmát. Jártam az országot, fölkerestem a legjobb mestereket, s náluk, tőlük tanultam  azt hiszem, mesterfokon. Marcaliban a műhelyem cégtáblájára ma is az van írva: vándorasztalos.

– Ha jó iskola volt a vándorlás, akkor miért sajnos?

– Nem bántam meg, szó sincs róla, ma ugyanígy tennék, de bizonyos műemléki restaurálási munká- kat sokszor azért nem kapok meg, mert nincs hozzá papírom – csak tudásom. S az, úgy látszik, kevés.

– Kiknél dolgozott és mit tanult?

– Először Tatára mentem az akkor már nyolcvan- éves Harcsa Lajos bácsihoz, aki legendás műbútorasztalos volt, és mindent tudott a szakmáról, legtöbbet a politúrozásról. Azt mondtam, szeretnék nála dolgozni, pénzt nem kérek, csak tanulhassak tőle. Amikor magyarázo! valamit, engem ültete! a székre, ő pedig egy fölfordított vödörre ült. Örökre belém vésődött egy-egy mondata, igaz, le is írta őket. Például, amit a szerszámokról mondott : „A jó mester szerszáma mindig több volt, mint tárgy, volt abban valami viszony is, lehet, hogy a veríték ragaszto! a őket össze.” Munkánk anyagáról, a fáról pedig talán senki sem beszélt nála szebben: „Tanulhatunk a fától, az ember legértékesebb, életfenntartó, élelmet adó, levegőt termelő, testével testeket, tüzével meleget, hamvával is segítő testvértől, a teremtés egyik csodájától, amely nélkül nem lehete! és nem is lesz élet.

Az elpusztítását az Embernek már nem lesz módja sajnálni. Testével segített e mesterségünk születését, növelését, ragyogását.” Harcsa Lajos bácsi aztán beajánlo! az ugyancsak tatai Cs. Kiss Ernőhöz, a híres fafaragó művészhez, aki éppen most nyolcvanéves. Ő küldö! a faszobrász Dilong Sándorhoz, aki taníto! az egyetemen is, és a reneszánsz volt a fő területe. Rengeteg szobor, faburkolat őrzi a keze nyomát az Országházban, a Budai Várban s az országban sok helyü! . Ő ajánlo! a Papp Imrét, aki jeles intarziakészítő mester volt, ami nem csoda, hiszen az édesapja annak idején díjat nyert intarziá- jával a párizsi világkiállításon. Nála tanultam az intarziakészítést, -javítást, s ő küldö! tovább egyik nagy példaképemnek, Teák Endrének a tanítványá- hoz. Teák nevéhez fűződik többek közt az Országház bútorainak, faburkolatainak készítése, a Károlyi palota berendezése, lépcsőkorlátai, díszmennyezete stb.

Aztán Goldschmidt Andornál tökéletesíte! em a tudásomat, akinek a Kazinczy utcában volt műhelye. Azt mondták, ha van valaki, aki mindent tud a politúrozásról, akkor ő az. Hozzá egyszerűen beállított am a műhelyébe. Éppen Lehel Györgynek, a Rádiózenekar karnagyának restaurált egy asztalt. Mondtam, hogy szeretnék magától tanulni, de minthogy jóformán rám sem nézett , hogy magamra irányítsam a figyelmét, nagy büszkén azt mondtam neki, hogy amit maga egy óra alatt megtanult, azt én megtanulom egy fél óra alatt . Fölkapott egy seprűt, hátba vágott vele, és kizavart a műhelyéből. Én meg visszamentem, s most már alázatosabban kértem, hogy hadd maradjak, dolgozok neki, nem kérek pénzt, csak tanítson. Beleegyezett .

Segítettem neki mindenben, amit kért, takarított am és közben figyeltem. Ám amikor a politúrozáshoz a pácot keverte, mindig átment a másik szobába, és magára csukta az ajtót. Én meg fúrtam rá egy lukat, azon keresztül lestem, miből mennyit tesz bele, s mindent fölírtam egy darab papírra. Egyszer kértem, hadd keverjem ki én a pácot. Elnézően mosolygott , de megengedte. Aztán ugyancsak meglepődött , amikor elkészültem vele. Megkérdezte, hát ezt te honnan tudod. Bevallott am neki, hogy kilestem őt egy lukon át, hogyan csinálja. Fenéken billentett , aztán könny szökött a szemébe, és azt mondta: belőled még lesz valaki.

– Közben bokszolt is, vagy azt addigra abbahagyta?

– Bokszoltam, de már nem az volt az első. Megfordultam több sportegyesületben, például a Paksi Atomerőműben, a Tatabányai Bányász SC-ben, ott is, minden városban kerestem a tanulási lehetőséget. Tatabányán például dolgoztam az erdélyi származású, kiváló műbútorasztalosnál, Katona Józsi bácsinál. Ez esetben ő mondta nekem, hogy: nem tudok fizetni, de egyre-másra megtaníthatlak. Boldogan maradtam. Egyszer egy különleges bull bútort restauráltunk – ezt a stílust egy Bull nevű francia asztalosról nevezték el, s a gyöngyház és a rézdíszítés dominál rajta –, én valahogy rosszul nyúltam hozzá, ő pedig teljesen váratlanul meghúzta a hajamat. Azt mondta, ne sértődj meg, de ebből a műhelyből nem mehet ki rossz munka. Papp Imre nekem adta a gyalupadját, Goldschmidt Andortól kaptam furnérlemezeket, lakkot, gyalut s különféle speciális szerszámokat. Elhatároztam, ha meghalok, a szerszámaimat viszem magammal.

A koporsómban ott lesz egy Biblia, egy gyalu, egy véső meg egy colstok, hogy a túlvilágon is dolgozhassak. Ezek a mesterek voltak az én egyetemi tanáraim, s műhelyeik az egyetemem. Sajnos, a hivatalos szakma ezt nem ismeri el. Hiába bizonyított am százszor a fával, ha papírral nem tudom bizonyítani hozzáértésemet. A Restaurátor Kamara nem fogad be, ha Rostás Árpád néven adják be az engedélykérelmet, a Műemléki Felügyelőség nem adja meg. De sokan adják szájról szájra: menj el ahhoz a cigány asztaloshoz Marcaliba.

– A Lépcső című Gyarmathy Lívia-fi lmet én is látt am, melyben az a lépcső nemcsak a marcali kórház előcsarnokának restaurált följáróját jelenti, hanem az ön fölfele haladásának útját is. Hogyan kapta meg ezt a munkát, és hogy halad a saját lépcsőjén?

– A feleségem Marcaliba való, ide költöztünk, itt ragadtam. A kórház lépcsőjéről lemondtak, életveszélyesnek nyilváníto! ák, ki akarták dobni, mondván, felújíthatatlan. Én láttam, hogy ez nem igaz, a lépcső megmenthető, ha megfelelő anyaggal kezeljük, tartósítjuk a fát, s a tönkrement, hiányos részeket újrafaragjuk. Megcsináltam, ma is áll, és még nagyon sokáig fog állni. Büszke vagyok rá, mert sikerült megmentenem valami fontosat, értékeset. Itt is eszembe jutott ak Harcsa Lajos bácsi szomorú szavai: „Hiába tudjuk a tényt, hogy a régi évezredes és évszázados emberi alkotások, szellemi és fi zikai ismerete nélkül nem volna érdemes embernek lenni, nagyon sok alkotás ma már reprodukálhatatlan, eltűntek a mestereik, és elmúlo! ak azok az igények is, amelyek létrehozták. Így a mi mesterségünk is.” Én megértem őt, de igyekszem neki ellentmondani: nem múlhattak el teljesen azok az igények, és nem múlik el a mi mesterségünk sem.

– Hol vannak azok az igények?

– Főleg külföldön tesznek meg mindent azért, hogy a régi értékeket megőrizzék maguknak és a jövőnek, de azért nálunk is vannak emberek, akik óvják, becsülik a régi szépségeket. A Gyarmathy-fi lm után megkerese! a szenvedélyes műgyűjtő, Bakai Péter, s leküldö! értem egy autót Marcaliba. Ado! próbamunkát, egy barokk széket kelle! restaurálnom. Végül több pályázó közül engem választo! . Két évig dolgoztam nála és a barátainál. Neki köszönhetem, hogy külföldre mehe! em. Azt mondta nekem: maestro, önnek külföldön kell dolgoznia, mert méltó rá, és ott tudna igazán alkotni. Amikor kij uto! am Franciaországba, felhívtam és megköszöntem neki, hogy felfi gyelt rám, segített , és úgy bánt velem, mintha a saját fia lett em volna. Sokat köszönhetek Ladányi Évának, akinek a révén a Gellért fürdőben kaptam nagyon szép munkákat és a Német–Magyar Egyetemen. Sárdy Péter bizalmából restaurálha! am a Stümmer bútort Kaposváron, ezt a munkát egyébként tiszteletből fölajánlo! am a városnak, merthogy nem kaptam meg a pénzemet. Rengeteg munkámra vagyok büszke itthon is, külföldön is, nem tudom mind fölsorolni, nézze meg az interneten.

– Hogyan sikerült kij utnia külföldre?

– 1996-ban egy bécsi barokk garnitúra helyreállí- tásáért a Csók Galéria pályázatán elnyertem a Budapest asztalosa címet – aztán később, még egyszer –, bekerültem az újságokba, s még abban az évben kaptam Párizsban egy jó munkát. Kimentem, és az gondoltam, hogy talán sosem jövök haza. Meghívtak Versaillesba, hogy restauráljam a Napkirály parkett jét, de gépet nem használhatok, és az új részeknek tökéletesen olyanoknak kell lenniük, mintha régiek lennének. Találtam egy nagyon régi kukoricagórét, annak a léceit használtam fel, húsz négyzetméter új részt kelle! csinálni, de senki sem veszi észre a különbséget. A kastély műtörténésze hitetlenkedve nézte, aztán mutatott egy 16 centiméter magas és 16 centiméter széles faragványt, mely, mint kiderült, XIV. Lajos konzolasztalának egy mintája volt. Kérdezte, meg tudom-e csinálni. Egy ívet kellett belefaragnom. Megcsináltam.

Aztán hoztak egy barokk szobrot, utána egy barokk tükröt, azokat is helyreállíto! am. Egyre inkább fölfi gyeltek rám. Elvitt ek árverésekre, hogy megmondjam, mit érdemes megvenni, mit nem. Egy alkalommal az az úr, akinek dolgoztam, elküldö! egy árverésre, antik ágyat akart venni a feleségének születésnapjára. Licitáltunk az ágyra, amikor a licit elérte azt az összeget, amennyire nekem mandátumom volt, fölálltam, odamentem a riválisomhoz, és azt mondtam neki, uram, nekem nincs több pénzem, de kérem, ne licitáljon tovább, hadd vegyem meg én az ágyat, születésnapi ajándék lesz. Megállt, és átadta nekem. Ezzel az úrral volt még egy érdekes találkozásom. Egy bull stílusú órára licitált, én megnéztem az órát, és azt mondtam, hogy hamis. Mutattam, ez sem eredeti rajta, és az sem. Megtapsoltak. Így adtak kézről kézre, eljutott am Franciaország más vidékeire is, aztán Angliába, Németországba.

Lyonban például egy kolostor 13. századi gótikus templomában gyóntatófülkét tisztítottak éppen, amikor közöltem velük, hogy erre volna alkalmasabb anyag is. Kérték, mutassam meg. Letisztítottam a saját anyagommal a fülkét, ők meg csodálattal nézték az eredményt. Kérdezték, milyen anyag ez. Mondtam, hogy az titok, de szívesen dolgoznék itt. A papok örültek volna, de nem volt munkavállalási engedélyem, haza kellett jönnöm. Pedig rengeteg munkát ajánlo! ak, jó helyem volt, befogadtak, és ott senkinek nem jelentett problémát a cigányságom, mint itthon, sőt büszkén mondogatták, hogy gypsy professional artist. Szeretnék újra visszamenni, mert ottsokkal jobban megbecsülik azt, aki a régiségeket korhű technológiával, korhű anyagokkal helyre tudja állítani, s konzerválva meg- őrizni a jövőnek.

– Beszélt egy titkos anyagról, az voltaképpen micsoda?

– Leginkább arra hasonlít, amit az ókori Egyiptomban használtak a fa konzerválására. A pontos összetételét nem tudnám megadni, igaz, nem is akarom. Ahhoz túl értékes. De elmondom a születési történetét. Sokat kísérleteztem vele, de sosem sikerült tökéletesen. Egyszer a Bem rakparti Andrássy-palotában dolgoztam, ahol egy karzat íves faragását kelle! megoldanom, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, mert nem értettem, eredetileg hogyan készítették. Leültem, spekuláltam, s mintha sugallatot kaptam volna, bevillant: vágd el. Elvágtam, s amikor megláttam a metszetét, rögtön tudtam, hogy hajlították a fát. Megcsináltam a meglévő rész tükörképét, olyan hűen, hogy mindenki eredetinek hitte.

Ott a palotában le kellett tisztítanunk 500 négyzetméternyi fafelületet. A lányom is velem volt, próbálgattuk a különféle vegyszereket, aztán abbahagytuk, leültünk, mert nagyon elfáradtunk. Elaludtunk. Amikor fölébredtünk, azt mondja a lányom, nézd apu, letisztult. Megörültünk, és a teljes felületet lemostuk vele, tökéletes lett. Megcsináltam vele a kőbányai zsinagóga ajtaját, mennyezetét, azt mondták a megrendelők, uram, nekünk nem új kell. Én meg mondtam, uraim, ez a régi, eredeti állapotban helyreállítva. Ezzel az anyaggal kezeltem sok egyéb mellett a szombathelyi serház – az egykori Batthyány-kastély – gyönyörű famunkáit is. Annyira tönkrementek, hogy ki akarták dobni az egészet. Szabolcsi Gábor, a szombathelyi Karnevál elnöke – ők használják a kastélyt – panaszkodott Mezős Tamásnak, aki azt mondta, hogy ha meg lehet menteni, akkor Rostás Árpád el fogja vállalni. Elvállaltam, megcsináltam. Hatalmas munka volt, 600 négyzetméternyi felület, fagerendák, lépcsők, korlátok, ablakok, bejárati ajtók tökéletesen és időt állóan felújítva, ugyanakkor korhűen, hitelesen: a 200 éves lépcsőnek még a kopását is meghagytam. A szer nagyon szép felületet ad, tisztít, konzervál és nagyfokú tűzvédelmet is biztosít.

– Miért nem szabadalmaztatja?

– Két okból. Egyrészt félek, hogy ha megmondom, kisemmiznek, másrészt nem is tudok milligrammra pontos összetételt megadni. Ha méricskélni kezdem, akkor mindig foltos lesz a felület, ha érzés alapján öntöm össze a dolgokat, mindig sikerül. Egyébként nemrég Amerikából kerestek miatta. Ha tetszene nekik a találmányom, és sikerülne megegyezni, az számomra nagy előrelépés és elégtétel lenne. Kinéz egy megrendelés Japánból is, most mindenesetre elkezdtem japánul tanulni. Nemcsak az üzlet miatt , hanem mert bolondulok a távol-keleti művészetért. Nagyon szeretnék eljutni Indiába, Kínába, Kambodzsába is.

– Sokféle famunkát csinál, de mit szeret legjobban?

– Régi nagy mesterek által készített tárgyakba új életet lehelni. Menthetetlennek látszó értékeket megmenteni. Templomok, kastélyok berendezéseit, épületdíszeit helyreállítani és konzerválni. Politúrozni, intarziát restaurálni. Minden munkát szeretek, ami a régi, az eredeti visszaállítására irányul. És mindent elutasítok, ha a gyorsaság, olcsóság és egyszerűség kedvéért valahol ki akarják dobni a régit.

– Miért nem tanít?

– Mert nincs diplomám, igaz, nem egy olyan professzor tanít az egyetemen, aki nálam tanult. Azért hívnak olykor, nemsokára megyek Sopronba a Faipari Egyetemre előadást tartani, meghívtak előadásra az Építész Kamarába, s jártam az aszódi börtönben is, ahol azt igyekeztem a fiataloknak elmondani, hogy tanuljanak szakmát, legyenek jó szakemberek, s hogy van más út, mint a kocsmázás. Elmondom nekik a magam példáját, s azt, hogy minden rosszból kihozható valami jó, ha nagyon akarjuk. Az árvaságból jó szakma, a megveretésekből sportkarrier.

– A gyerekei mivel foglalkoznak? Követi-e valamelyik?

– Edina húszéves, gazdasági főiskolára jár, a jog és a menedzserszakma érdekli. Árpád fiam most érettségizik, jól sportol, gyönyörűen farag, de pillanatnyilag, azt hiszem, pincér szeretne lenni. Én egyiküket sem erőltetem, de titokban abban reménykedem, hogy a lányom később majd átveszi a cég irányítását, a fiam pedig a nyomomba lép. Nyáron jönnek, segítenek, a lányom jól tervez és ügyesen politúroz, a fiamnak, mint mondtam, nagyon jó érzéke van a faragáshoz, és biztosan szereti is csinálni, hiszen egyszer kisebb korában, amikor faragás közben megvágta a kezét, eltakarta a sebet, nehogy abba kelljen hagynia.

 

Küldje el kérdését, üzenetét!

*név:
*email:
*telefon:
*üzenet: