+36 30 / 355 75 93 avandorasztalos@gmail.com

Rostás Árpád a vándorasztalos

Rostás Árpád

Rostás Árpád műbútorasztalos és restaurátor itthon és külföldön több mint 200 kastélyban dolgozott és 1000 bútort restaurált, ez a szakmában eltöltött 36 év számokkal kifejezett mérlege. tovább

A cigány vándorasztalos állami gondozott gyerekekkel restaurálta a somogyvári Széchenyi-kastély belsejét

A cigány vándorasztalos állami gondozott gyerekekkel restaurálta a somogyvári Széchenyi-kastély belsejét

Rostás Árpád Magyar Örökség-díjas cigány restaurátor és vándorasztalos már több mint 200 kastélyban restaurált. Az országház faburkolata, a versailles-i kastély parkettája, konzolasztala és tükre, a Louvre ablaka, csak néhány, abból az ezer munkából, amin szintén dolgozott. Jelenleg Rómában, a Vatikánban vár rá egy restaurátori megbízás.

Tavaly három hónapot bíbelődött azzal, hogy az angol királyi családnak kedveskedjen egy diófa bútorral. A magyarságra jellemző motívumok mellett az Egyesült Királyság zászlaja és a királyi címer díszíti György trónörökös (örökös-örökös) intarziás bölcsőjét, amit szintén Rostás csinált. Nem akármilyen bölcsőben ejtőzhet  a kis herceg, ugyanis Rostás mester ötvenéves diófát és kétszáz éves furnért használt.

A magyar Himnuszt és a Szózatot is diszkréten beépítette a bölcsőbe, amit a középkorban leprásápolással elévülhetetlen érdemeket szerzett Szent Lázár Lovagrend tagjai áldottak meg. A ceremónián Vincze Lilla is énekelt.

Rostás Árpáddal egy telefonos villáminterjút készítettem és elmondta, hogy Vilmos hercegék a budapesti brit nagykövettel megüzenték neki: egy újabb bölcsőt szeretnének tőle. Emellett Barack Obamának készít egy íróasztalt amelynek az egyik motívuma, hogy egy fehér és egy fekete kéz fog egymással kezet.

“Szeretném a somogyvári kastély leégett részének bútorait, ágyait az ott élő gyerekek segítségével pótolni. Vannak köztük asztalos tanulók. Szívesen segítenek. Asztalos barátaimra is számítok. És bárkire, aki csatlakozni akar a nemes célhoz. A Rostás Katedrália Alapítvány és az Emberi Méltóság Tanács támogatásával valósítjuk meg a tervet. A kastély falépcsőjére sikerült minisztériumi támogatást nyerni. Így azt február végén elkezdem restaurálni. Én is intézetben nőttem fel, ezért sokkal jobban tudok azonosulni az itt élő gyermekek lelkivilágával. Megmutatom nekik, hogy van kiút a reménytelenségből is” – mondta a KaposPontnak tavaly januárban.

(A somogyvári Széchenyi-kastélyban már több, mint hat évtizede főképp értelmi fogyatékos gyermekekkel foglalkoznak, azonban emellett például óvodai foglalkozás és általános iskolai oktatás és állami gondozottak nevelőintézete is ott található, valamint szakmunkásképzést is tartanak.)

Rostás egyébként évek óta nyári táborokat is szervez zömében hátrányos helyzetű fiataloknak. Táboraiban az asztalos-, és egyéb foglalkozásokon már hatezren vettek részt. Tavalyi, hatszáz gyereknek tartott táboráról az Index is beszámolt.  A somogyvári kastélyban húsz lánnyal és fiúval végezte el a munkát. Sokan közülük arra kérlelték, hogy Árpi bácsi tovább oktassa őket a szakma fortélyaira. Telefonon azt is elmondta, hogy a sikeres restaurálás mellett legalább akkora örömet okozott számára, amikor egy súlyos tanulási zavarokkal küszködő 18 éves lányt annyira fellelkesítette az, hogy végre hasznosnak érezhette magát, és valamiféle jövőképe is kialakult, hogy büszkén újságolta neki: sikeresen befejezte az ötödik osztályt. Tervei között egy állandó, asztalosképző-iskola alapítása is szerepel.

Somogyváron elkészültek (viszont az átadás később lesz, illetve a munkálatok második és harmadik szakasza is még hátravan), mert Árpád ezt az e-mailt küldte a lentebb látható, sok-sok fényképpel:

Szép napot!

A kastély elkészült. Állami-, és nem állami gondozott gyerekekkel restauráltam.
Köszönöm mindenkinek a bizalmat, erőt! Sikerült bebizonyítanunk, hogy akarattal, szívvel mindent el lehet érni. Álomszép lett!

Küldje el kérdését, üzenetét!

*név:
*email:
*telefon:
*üzenet:
Hazaérkeztek a nyaraló „kiscsillagok”

Hazaérkeztek a nyaraló „kiscsillagok”

Rostás Árpád Magyar Örökségdíjas asztalosmester nagyot álmodott és az álma megvalósult; ötlete nyomán 65 hátrányos helyzetű kisdiák – köztük 44 marcali – táborozhatott egy hétig a Szentendrei-szigeten, Horányban. Rostás Árpád a tábor legfontosabb céljának azt tekintette, hogy minél több mesterséget mutasson be, a főként roma származású gyerekeknek, ezzel segítve reális jövőképük kialakítását, kapcsolódásukat a munka világához. Ugyanakkor a tábor résztvevőinek kiválasztásakor nem ragaszkodott a cigány származáshoz, ugyanolyan szeretettel várta a nem roma gyerekeket is.

Az ötlet a nulláról indult, a szervezés során nagyon sok „nem”-et kapott a marcali asztalos, de rendíthetetlen akaratának köszönhetően segítők is akadtak (a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, az ifjúsági hotel gazdája, egy budapesti médiastúdió, a Vidékfejlesztési Minisztérium, a Marcali Önkormányzat, a Marcali Kistérség, a Szociális és Egészségügyi Szolgáltató Központ, a gimnázium két pedagógusa, egy szociális munkás a gyermekjólétisektől, egy roma médiamunkás, egyetemisták), így pénz, szállás, étel-ital, felügyelet, program – minden összeállt ahhoz, hogy a horányi integrált tábor létrejöjjön.

A programok szolgálták a kitűzött célt, maga az ötletgazda is bemutatta mesterségbeli tudását és a fémipar alapelemei is megjelentek a gyakorlati foglalkozásokon, a gyerekek találkozhattak jeles személyiségekkel (Andy Vajnával, Aáry Tamás Lajos oktatási ombudsmannal, dr. Illés Zoltán környezetvédelmi államtitkárral, dr. Máthé Zsolt építésszel, aki a gödöllői kastély felújítását vezette, Daróczi Józseffel, az M1 Roma magazinjának volt főszerkesztőjével, Dobrády Ákos énekessel, a helyi református egyház lelkészével, a helyi rendőrkapitánnyal), akik elsősorban életútjukról, munkájukról meséltek, másrészt beszéltek a fiatalkorú bűnözésről, káros szenvedélyekről, környezetvédelemről.

Ezeken felül kreatív kuckó állt a gyerekek rendelkezésére, egy szokványos nyaralótábor programjaiból is választhattak maguknak: rajzolhattak papíron és aszfalton, kézműveskedhettek, filmeket nézhettek, sétálhattak, biciklizhettek, versenyezhettek tisztaságból, közlekedésbiztonságból, illetve drámajátékot is tanulhattak. És persze volt a Dunán hajókirándulás, ebéd a Vidékfejlesztési Minisztériumban, parlamenti látogatás, állatkerti és cirkuszi program, no és tábortűz.

Küldje el kérdését, üzenetét!

*név:
*email:
*telefon:
*üzenet:
Egy speciális tábor a gyerekekért

Egy speciális tábor a gyerekekért

A 43. Magyar Filmszemlén mutatták be Muhi Klára és Sándor filmjét Nem az én erőm címmel, amely Rostás Árpádról, a világszerte elismert roma asztalosmesterről és a nehéz sorsú gyerekek felzárkóztatását célul tűző nyári táborról szól.

A negyvenperces alkotásban a nevelőkön kívül megszólalnak maguk a fiatalok is, túlzások nélkül, tárgyilagosan mutatva be Rostás példamutató kezdeményezését. Rostás Árpádot, a tehetséggel, ambícióval megáldott roma vándorasztalost Gyarmathy Lívia fedezte fel a magyar film számára. A Lépcső című film óta eltelt másfél évtizedben a vándorasztalos hazatért szülőföldjére, hogy megvalósítsa élete nagy művét: a hátrányos helyzetű gyerekek oktatását és egy katedrális felépítését. A templomot azokkal a gyerekekkel szeretné felépíteni, akik az ő keze alatt tanulják a mesterséget.

„Tudunk olyat alkotni, mint száz évvel ezelőtt. Olyat, hogy idejöjjenek majd a világ minden tájáról” – mondja Rostás Árpád.Tavaly nyáron első lépésként szakképző tábort indított Horányban. Az itt töltött néhány hétről szól a Muhi Klára és Muhi Sándor rendezésében készült film, a Nem az én erőm. „Állami gondozottként én soha nem jártam táborokban. Ide olyan gyerekek jutnak el, akik azelőtt talán saját utcájukból sem léptek ki.” Rostás egész életében megtapasztalta azt a hátrányt, amelyet egy szegénységben nevelkedő gyermek megtapasztalhat. Nyáron, amikor bezárt az iskola, Rostás mesterekhez csatlakozott. Így tanulta ki az asztalosszakmát, amely megmentette őt az elkallódástól.

Táborával és az oktatással ugyanezt szeretné elérni az idejáró gyerekekkel is, akik többségükben a roma társadalomból kerülnek ki. „Szeretnénk megtanítani nekik a munka örömét, a közösségépítés folyamatát, és tartalmasan szórakoztatni őket” – mondja Rostás, aki szerint ma az jelenti a legnagyobb problémát, hogy a segélyeken és egyéb juttatásokon keresztül a gyerek tartja el a szülőt. „Ennek nem így kellene lennie. Nem látják, milyen munkába menni, dolgozni, úgy nőnek fel, hogy nincs előttük semmilyen példa.”A tábort Bognárné Lázár Magdolna vezeti, és több kézművesmesterségre is megtanítják a gyerekeket, Rostáson kívül többek között Plótár János fémipari szakoktató is foglalkozik velük.

A táborba közéleti személyiségek is ellátogatnak, tavaly mások mellett Dobrády Ákos, a TNT énekese és Aáry Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa is tartott foglalkozást a gyerekeknek. „A gyerekek rendkívül szeretetéhesek és szerethetők, mert minden reakciójuk őszinte” – mondja Varga László nevelőtanár. Az itt tanulók még természetesen gondolkoznak a világról. A fiúk általában tűzoltók, rendőrök vagy éppen traktorosok szeretnének lenni. Egy kislány úgy látja, neki mindegy, hogy mi lesz, csak munkája legyen.

A táborban ezzel együtt nagyratörő álmok is születnek: „Csillagász szeretnék lenni, bár édesanyám azt mondja, ebből nem tudom majd eltartani a családomat. Ez tehát megmarad hobbinak. Annyi azonban bizonyos, hogy külföldre szeretnék menni dolgozni” – mondja az egyik kisfiú. Rostás Árpád a Parlament gyűléstermének egészét restaurálta saját találmányával. Külföldi kastélyok munkálataiban vett részt, ahol járt, elismertségre tett szert. Rostás így beszél a tábort megelőző időszakról: „Amikor elmondtam terveimet másoknak, mindenhonnan azt kaptam: bolond vagy, úgyse lesz ebből semmi. Folyamatosan kértem a jó Istent, segítsen létrehozni a tábort. Nem az én erőmből sikerült.”

Küldje el kérdését, üzenetét!

*név:
*email:
*telefon:
*üzenet:
„Régi nagy mesterek által készített tárgyakba új életet lehelni”

„Régi nagy mesterek által készített tárgyakba új életet lehelni”

– Mit tud a családja múltjáról, nagyszülőkről, dédszülőkről?

– Semmit. Még a szüleimet sem ismertem. Amikor megszülettem, ott hagytak a kórházban, ahonnan egy másik „közházba”, az árvaházba kerültem. Állítólag a cigányvajda fi a vagyok, szerelemgyerek, akit nem mert, nem tudott senki sem vállalni. Olykor megállítottak öregasszonyok, te nem Rostás vagy, hanem Máté – utalva a vajdára –, de semmit sem tudok biztosan. Úgy tíz éve egyszer találkoztam az anyámmal, aki akkor már nagyon beteg volt, de mindenképpen szeretett volna még egyszer látni. Beszélgettünk egy kicsit, mondtam neki, édesanyám, én nem haragszom, s megöleltem. Úgy tudom, nem sokkal utána meghalt. Álmomban viszont többször megjelentek a szüleim, azt mondták: ne haragudj ránk, szegények voltunk, szégyelltük, hogy kukázunk.

– Mit felelt az álomra ébren?

– Tényleg nem haragudtam, sőt meg kéne köszönnöm, mert így szakmát tanulha! am, méghozzá azt, amit mindennél jobban szeretek.

– Hol gyerekeskedett?

– 1966-ban Nágocsra kerültem, olykor átvi! ek Nagyszakácsiba, Tiszadobra, aztán vissza Nágocsra, o! is fejeztem be az általános iskolát.

– Az intézetnek saját iskolája volt?

– Igen, de akkor a falusi gyerekek is odajártak, aztán le! a községnek önálló iskolája, akkor viszont az intézeti gyerekek is kij ártak oda.

– Mire emlékszik ezekből a korai időkből?

– Leginkább arra, hogy hétvégén jöttek a szülők, a többiekkel együtt én is kiültem a ház elé a parkba, s vártam, hogy hozzám is jöjjenek. Sőt, volt a parkban egy bibliát ábrázoló díszkő, annak az egyik lapjára rákarcoltam a nevem, meg, hogy várom az anyuká- mat. Persze, hiába vártam. Karácsonykor csak néhá- nyan maradtunk bent az intézetben, akkor is kiültem a padra, és sírdogálva vártam, hátha jön. A nevelőm észreve! , s elvitt magával a templomba, ahol láttam, hogy Jézus föl van szögelve a keresztre. Én pedig le akartam venni onnan, hogy segítsek neki.Megmagyarázták, hogy nem kell neki segíteni, ő segített rajtunk, amikor megváltott bennünket a kereszthalálá- val. Azóta hiszek Istenben, s abban, hogy ő vezetett az életemben.

– Minden ünnepet az intézetben töltött ?

– Szombat-vasárnap kivitt ek családokhoz, mindig máshova, ott általában jól éreztem magam. Nemrég egy néni felhívott , elcsukló hangon, azt mondta, 43 éve én voltam kint náluk egy hétvégén, ő ajándékozott nekem egy kis játékkutyát, én pedig azt mondtam, nem viszem el, mert jövő héten úgyis visszajövök. A néni most nyolcvanegy éves, s azt szeretné, ha elmennék a kutyáért, megőrizte máig. Nem messze Kaposvártól, Toponáron lakik, hamarosan meglátogatom.

– Mit csinált nyáron, amikor nem volt iskola?

– Maradtam – körülbelül tizedmagammal – az intézetben, segítettünk a háznál, dolgoztunk a nevelők földjein, de én leginkább a mesterek műhelyében szere! em lenni, s nézni, hogy dolgoznak a hintóké- szítők, a cipészek, kovácsok, asztalosok. Én négyévesen már szó szerint gyalupad mellett voltam. A mesterek nem bánták, hogy ott lábatlankodok, azt mondogatt a mind, tanulj szakmát, fiam. És én tényleg mindig alkotni, valamit csinálni vágytam. Teljesen szabályos rossz gyerek voltam, de abban különcnek számíto! am, hogy gyakran elvonultam a többiektől, és sokat rajzoltam. Egyszer egy pályázatra beadtam a Szigetvár ostroma című rajzomat, de visszadobták, mert nem hitték el, hogy én csináltam. Rajzoltam felügyelet melle! egy másikat, színesceruza készletet nyertem vele és egy hét üdülést. A rajztanárom nagyon biztatott és sokat segített , ami nagyon jólesett , de én szívesebben töltö! em az időm az asztalosműhelyben. Mikor nagyobb lett em, nyáron ott is dolgozhatt am.

– Hova került a nyolc osztály elvégzése után?

– Mindenáron ott akartam maradni. Ez az én othonom, gondoltam, tetsze! a kastély, a fák a parkban, órákig tudtam nézegetni, rajzolgatni őket. Az igazgató pedig azt mondta, Árpád, magának tovább kell mennie. S mozoghatott bennem is valami, mert emlékszem, egyik ablakpárkányba belevéstem: én világhírű akarok lenni.

– Hogyan kezdett hozzá vágyai megvalósításához?

– Kaposvárra kerültem az Építőipari Szakmunkásképző Iskolába asztalostanulónak. Itt is rögtön csalással vádoltak, elsőben kelle! csinálnunk egy úgyneveze! ollós-csapot, s a tanárom, Csere László nem hitt e el, hogy én készítettem. Csináltatott még egyet, amikor látta, hogy ugyanolyan jó, magához vett , és nagyon sokat foglalkozott külön is velem. Figyelt rám, megtanított a pontos fűrészelésre, gyalulni, szerszámot élezni stb. Kemény volt velem, de igazságos. A végén azt mondta: fiam, amit tudok, átadok neked, a többit magadnak kell hozzátenned. Máig számon tart, és büszke rám, ha találkozunk, mondja, lá! alak a tévében, tetsze! ez vagy az a munkád.

– Ezek szerint már akkor kitűnt a többiek közül?

– Azt hiszem, igen. Szakmunkásversenyt is nyertem Debrecenben. Egy ún. cinkelt ládát – a cink nem a fémet jelenti, hanem egy összeillesztési módot – kellettkészítenem, s gyakorlásképpen itt hon is kellett csinálnom egyet. Nemrég tudtam meg, hogy a művezetőm elte! e emlékbe, s harminc éve őrzi az én ládámat. Nagyon jó érzés ezt tudni.

– És pofonokat kapni? Olvastam, hogy versenyszerűen bokszolt.

– Éppen azért kezdtem el 1976-ban bokszolni, hogy ne kapjak pofonokat. Meguntam, hogy mint kicsi, gyenge gyereket mindig megvertek. Egyszer jött hozzánk egy bokszedző az iskolába, és Muhammad Ali-fi lmeket vetített , hogy kedvet csináljon nekünk a bunyóhoz. Én rögtön menni akartam, de a tanárom nem engedett , s a változatosság kedvéért ő is megvert – hogy ne verekedjek. De akkor engem már nem lehetett visszatartani. A kaposvári Dózsába mentem, Varga László volt az edzőnk, én szorgalmas, ügyes gyerek voltam, serdülőbajnokságot nyertem, ifi válogatott lett em, Kapos Kupa-bajnok, s van egy OB-ezüstérmem is.

Nagyon sokat kaptam a sporttól. Több vidéki klubban megfordultam, 1980-ban olimpiai kere! ag voltam, de akkoriban már sokkal jobban érdekelt a munkám és a tanulás. Könyvtárba jártam, és a nagy mesterek műveit tanulmányoztam. Sokáig nem értettem őket, de első látásra megfogtak, s nem tudtam szabadulni tőlük. A szobrászat és a belsőépítészet érdekelt leginkább. És mindenekelő! a nagy mesterek, Leonardo, Michelangelo, Girlandaio munkássága.

– Asztalosmesterséget tanult a szakmunkásképzőben. Hogyan lett műbútorasztalos és restaurátor?

– Sajnos nem az iskolában, hanem „csak” az életben tanultam meg a szakmát. Jártam az országot, fölkerestem a legjobb mestereket, s náluk, tőlük tanultam  azt hiszem, mesterfokon. Marcaliban a műhelyem cégtáblájára ma is az van írva: vándorasztalos.

– Ha jó iskola volt a vándorlás, akkor miért sajnos?

– Nem bántam meg, szó sincs róla, ma ugyanígy tennék, de bizonyos műemléki restaurálási munká- kat sokszor azért nem kapok meg, mert nincs hozzá papírom – csak tudásom. S az, úgy látszik, kevés.

– Kiknél dolgozott és mit tanult?

– Először Tatára mentem az akkor már nyolcvan- éves Harcsa Lajos bácsihoz, aki legendás műbútorasztalos volt, és mindent tudott a szakmáról, legtöbbet a politúrozásról. Azt mondtam, szeretnék nála dolgozni, pénzt nem kérek, csak tanulhassak tőle. Amikor magyarázo! valamit, engem ültete! a székre, ő pedig egy fölfordított vödörre ült. Örökre belém vésődött egy-egy mondata, igaz, le is írta őket. Például, amit a szerszámokról mondott : „A jó mester szerszáma mindig több volt, mint tárgy, volt abban valami viszony is, lehet, hogy a veríték ragaszto! a őket össze.” Munkánk anyagáról, a fáról pedig talán senki sem beszélt nála szebben: „Tanulhatunk a fától, az ember legértékesebb, életfenntartó, élelmet adó, levegőt termelő, testével testeket, tüzével meleget, hamvával is segítő testvértől, a teremtés egyik csodájától, amely nélkül nem lehete! és nem is lesz élet.

Az elpusztítását az Embernek már nem lesz módja sajnálni. Testével segített e mesterségünk születését, növelését, ragyogását.” Harcsa Lajos bácsi aztán beajánlo! az ugyancsak tatai Cs. Kiss Ernőhöz, a híres fafaragó művészhez, aki éppen most nyolcvanéves. Ő küldö! a faszobrász Dilong Sándorhoz, aki taníto! az egyetemen is, és a reneszánsz volt a fő területe. Rengeteg szobor, faburkolat őrzi a keze nyomát az Országházban, a Budai Várban s az országban sok helyü! . Ő ajánlo! a Papp Imrét, aki jeles intarziakészítő mester volt, ami nem csoda, hiszen az édesapja annak idején díjat nyert intarziá- jával a párizsi világkiállításon. Nála tanultam az intarziakészítést, -javítást, s ő küldö! tovább egyik nagy példaképemnek, Teák Endrének a tanítványá- hoz. Teák nevéhez fűződik többek közt az Országház bútorainak, faburkolatainak készítése, a Károlyi palota berendezése, lépcsőkorlátai, díszmennyezete stb.

Aztán Goldschmidt Andornál tökéletesíte! em a tudásomat, akinek a Kazinczy utcában volt műhelye. Azt mondták, ha van valaki, aki mindent tud a politúrozásról, akkor ő az. Hozzá egyszerűen beállított am a műhelyébe. Éppen Lehel Györgynek, a Rádiózenekar karnagyának restaurált egy asztalt. Mondtam, hogy szeretnék magától tanulni, de minthogy jóformán rám sem nézett , hogy magamra irányítsam a figyelmét, nagy büszkén azt mondtam neki, hogy amit maga egy óra alatt megtanult, azt én megtanulom egy fél óra alatt . Fölkapott egy seprűt, hátba vágott vele, és kizavart a műhelyéből. Én meg visszamentem, s most már alázatosabban kértem, hogy hadd maradjak, dolgozok neki, nem kérek pénzt, csak tanítson. Beleegyezett .

Segítettem neki mindenben, amit kért, takarított am és közben figyeltem. Ám amikor a politúrozáshoz a pácot keverte, mindig átment a másik szobába, és magára csukta az ajtót. Én meg fúrtam rá egy lukat, azon keresztül lestem, miből mennyit tesz bele, s mindent fölírtam egy darab papírra. Egyszer kértem, hadd keverjem ki én a pácot. Elnézően mosolygott , de megengedte. Aztán ugyancsak meglepődött , amikor elkészültem vele. Megkérdezte, hát ezt te honnan tudod. Bevallott am neki, hogy kilestem őt egy lukon át, hogyan csinálja. Fenéken billentett , aztán könny szökött a szemébe, és azt mondta: belőled még lesz valaki.

– Közben bokszolt is, vagy azt addigra abbahagyta?

– Bokszoltam, de már nem az volt az első. Megfordultam több sportegyesületben, például a Paksi Atomerőműben, a Tatabányai Bányász SC-ben, ott is, minden városban kerestem a tanulási lehetőséget. Tatabányán például dolgoztam az erdélyi származású, kiváló műbútorasztalosnál, Katona Józsi bácsinál. Ez esetben ő mondta nekem, hogy: nem tudok fizetni, de egyre-másra megtaníthatlak. Boldogan maradtam. Egyszer egy különleges bull bútort restauráltunk – ezt a stílust egy Bull nevű francia asztalosról nevezték el, s a gyöngyház és a rézdíszítés dominál rajta –, én valahogy rosszul nyúltam hozzá, ő pedig teljesen váratlanul meghúzta a hajamat. Azt mondta, ne sértődj meg, de ebből a műhelyből nem mehet ki rossz munka. Papp Imre nekem adta a gyalupadját, Goldschmidt Andortól kaptam furnérlemezeket, lakkot, gyalut s különféle speciális szerszámokat. Elhatároztam, ha meghalok, a szerszámaimat viszem magammal.

A koporsómban ott lesz egy Biblia, egy gyalu, egy véső meg egy colstok, hogy a túlvilágon is dolgozhassak. Ezek a mesterek voltak az én egyetemi tanáraim, s műhelyeik az egyetemem. Sajnos, a hivatalos szakma ezt nem ismeri el. Hiába bizonyított am százszor a fával, ha papírral nem tudom bizonyítani hozzáértésemet. A Restaurátor Kamara nem fogad be, ha Rostás Árpád néven adják be az engedélykérelmet, a Műemléki Felügyelőség nem adja meg. De sokan adják szájról szájra: menj el ahhoz a cigány asztaloshoz Marcaliba.

– A Lépcső című Gyarmathy Lívia-fi lmet én is látt am, melyben az a lépcső nemcsak a marcali kórház előcsarnokának restaurált följáróját jelenti, hanem az ön fölfele haladásának útját is. Hogyan kapta meg ezt a munkát, és hogy halad a saját lépcsőjén?

– A feleségem Marcaliba való, ide költöztünk, itt ragadtam. A kórház lépcsőjéről lemondtak, életveszélyesnek nyilváníto! ák, ki akarták dobni, mondván, felújíthatatlan. Én láttam, hogy ez nem igaz, a lépcső megmenthető, ha megfelelő anyaggal kezeljük, tartósítjuk a fát, s a tönkrement, hiányos részeket újrafaragjuk. Megcsináltam, ma is áll, és még nagyon sokáig fog állni. Büszke vagyok rá, mert sikerült megmentenem valami fontosat, értékeset. Itt is eszembe jutott ak Harcsa Lajos bácsi szomorú szavai: „Hiába tudjuk a tényt, hogy a régi évezredes és évszázados emberi alkotások, szellemi és fi zikai ismerete nélkül nem volna érdemes embernek lenni, nagyon sok alkotás ma már reprodukálhatatlan, eltűntek a mestereik, és elmúlo! ak azok az igények is, amelyek létrehozták. Így a mi mesterségünk is.” Én megértem őt, de igyekszem neki ellentmondani: nem múlhattak el teljesen azok az igények, és nem múlik el a mi mesterségünk sem.

– Hol vannak azok az igények?

– Főleg külföldön tesznek meg mindent azért, hogy a régi értékeket megőrizzék maguknak és a jövőnek, de azért nálunk is vannak emberek, akik óvják, becsülik a régi szépségeket. A Gyarmathy-fi lm után megkerese! a szenvedélyes műgyűjtő, Bakai Péter, s leküldö! értem egy autót Marcaliba. Ado! próbamunkát, egy barokk széket kelle! restaurálnom. Végül több pályázó közül engem választo! . Két évig dolgoztam nála és a barátainál. Neki köszönhetem, hogy külföldre mehe! em. Azt mondta nekem: maestro, önnek külföldön kell dolgoznia, mert méltó rá, és ott tudna igazán alkotni. Amikor kij uto! am Franciaországba, felhívtam és megköszöntem neki, hogy felfi gyelt rám, segített , és úgy bánt velem, mintha a saját fia lett em volna. Sokat köszönhetek Ladányi Évának, akinek a révén a Gellért fürdőben kaptam nagyon szép munkákat és a Német–Magyar Egyetemen. Sárdy Péter bizalmából restaurálha! am a Stümmer bútort Kaposváron, ezt a munkát egyébként tiszteletből fölajánlo! am a városnak, merthogy nem kaptam meg a pénzemet. Rengeteg munkámra vagyok büszke itthon is, külföldön is, nem tudom mind fölsorolni, nézze meg az interneten.

– Hogyan sikerült kij utnia külföldre?

– 1996-ban egy bécsi barokk garnitúra helyreállí- tásáért a Csók Galéria pályázatán elnyertem a Budapest asztalosa címet – aztán később, még egyszer –, bekerültem az újságokba, s még abban az évben kaptam Párizsban egy jó munkát. Kimentem, és az gondoltam, hogy talán sosem jövök haza. Meghívtak Versaillesba, hogy restauráljam a Napkirály parkett jét, de gépet nem használhatok, és az új részeknek tökéletesen olyanoknak kell lenniük, mintha régiek lennének. Találtam egy nagyon régi kukoricagórét, annak a léceit használtam fel, húsz négyzetméter új részt kelle! csinálni, de senki sem veszi észre a különbséget. A kastély műtörténésze hitetlenkedve nézte, aztán mutatott egy 16 centiméter magas és 16 centiméter széles faragványt, mely, mint kiderült, XIV. Lajos konzolasztalának egy mintája volt. Kérdezte, meg tudom-e csinálni. Egy ívet kellett belefaragnom. Megcsináltam.

Aztán hoztak egy barokk szobrot, utána egy barokk tükröt, azokat is helyreállíto! am. Egyre inkább fölfi gyeltek rám. Elvitt ek árverésekre, hogy megmondjam, mit érdemes megvenni, mit nem. Egy alkalommal az az úr, akinek dolgoztam, elküldö! egy árverésre, antik ágyat akart venni a feleségének születésnapjára. Licitáltunk az ágyra, amikor a licit elérte azt az összeget, amennyire nekem mandátumom volt, fölálltam, odamentem a riválisomhoz, és azt mondtam neki, uram, nekem nincs több pénzem, de kérem, ne licitáljon tovább, hadd vegyem meg én az ágyat, születésnapi ajándék lesz. Megállt, és átadta nekem. Ezzel az úrral volt még egy érdekes találkozásom. Egy bull stílusú órára licitált, én megnéztem az órát, és azt mondtam, hogy hamis. Mutattam, ez sem eredeti rajta, és az sem. Megtapsoltak. Így adtak kézről kézre, eljutott am Franciaország más vidékeire is, aztán Angliába, Németországba.

Lyonban például egy kolostor 13. századi gótikus templomában gyóntatófülkét tisztítottak éppen, amikor közöltem velük, hogy erre volna alkalmasabb anyag is. Kérték, mutassam meg. Letisztítottam a saját anyagommal a fülkét, ők meg csodálattal nézték az eredményt. Kérdezték, milyen anyag ez. Mondtam, hogy az titok, de szívesen dolgoznék itt. A papok örültek volna, de nem volt munkavállalási engedélyem, haza kellett jönnöm. Pedig rengeteg munkát ajánlo! ak, jó helyem volt, befogadtak, és ott senkinek nem jelentett problémát a cigányságom, mint itthon, sőt büszkén mondogatták, hogy gypsy professional artist. Szeretnék újra visszamenni, mert ottsokkal jobban megbecsülik azt, aki a régiségeket korhű technológiával, korhű anyagokkal helyre tudja állítani, s konzerválva meg- őrizni a jövőnek.

– Beszélt egy titkos anyagról, az voltaképpen micsoda?

– Leginkább arra hasonlít, amit az ókori Egyiptomban használtak a fa konzerválására. A pontos összetételét nem tudnám megadni, igaz, nem is akarom. Ahhoz túl értékes. De elmondom a születési történetét. Sokat kísérleteztem vele, de sosem sikerült tökéletesen. Egyszer a Bem rakparti Andrássy-palotában dolgoztam, ahol egy karzat íves faragását kelle! megoldanom, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, mert nem értettem, eredetileg hogyan készítették. Leültem, spekuláltam, s mintha sugallatot kaptam volna, bevillant: vágd el. Elvágtam, s amikor megláttam a metszetét, rögtön tudtam, hogy hajlították a fát. Megcsináltam a meglévő rész tükörképét, olyan hűen, hogy mindenki eredetinek hitte.

Ott a palotában le kellett tisztítanunk 500 négyzetméternyi fafelületet. A lányom is velem volt, próbálgattuk a különféle vegyszereket, aztán abbahagytuk, leültünk, mert nagyon elfáradtunk. Elaludtunk. Amikor fölébredtünk, azt mondja a lányom, nézd apu, letisztult. Megörültünk, és a teljes felületet lemostuk vele, tökéletes lett. Megcsináltam vele a kőbányai zsinagóga ajtaját, mennyezetét, azt mondták a megrendelők, uram, nekünk nem új kell. Én meg mondtam, uraim, ez a régi, eredeti állapotban helyreállítva. Ezzel az anyaggal kezeltem sok egyéb mellett a szombathelyi serház – az egykori Batthyány-kastély – gyönyörű famunkáit is. Annyira tönkrementek, hogy ki akarták dobni az egészet. Szabolcsi Gábor, a szombathelyi Karnevál elnöke – ők használják a kastélyt – panaszkodott Mezős Tamásnak, aki azt mondta, hogy ha meg lehet menteni, akkor Rostás Árpád el fogja vállalni. Elvállaltam, megcsináltam. Hatalmas munka volt, 600 négyzetméternyi felület, fagerendák, lépcsők, korlátok, ablakok, bejárati ajtók tökéletesen és időt állóan felújítva, ugyanakkor korhűen, hitelesen: a 200 éves lépcsőnek még a kopását is meghagytam. A szer nagyon szép felületet ad, tisztít, konzervál és nagyfokú tűzvédelmet is biztosít.

– Miért nem szabadalmaztatja?

– Két okból. Egyrészt félek, hogy ha megmondom, kisemmiznek, másrészt nem is tudok milligrammra pontos összetételt megadni. Ha méricskélni kezdem, akkor mindig foltos lesz a felület, ha érzés alapján öntöm össze a dolgokat, mindig sikerül. Egyébként nemrég Amerikából kerestek miatta. Ha tetszene nekik a találmányom, és sikerülne megegyezni, az számomra nagy előrelépés és elégtétel lenne. Kinéz egy megrendelés Japánból is, most mindenesetre elkezdtem japánul tanulni. Nemcsak az üzlet miatt , hanem mert bolondulok a távol-keleti művészetért. Nagyon szeretnék eljutni Indiába, Kínába, Kambodzsába is.

– Sokféle famunkát csinál, de mit szeret legjobban?

– Régi nagy mesterek által készített tárgyakba új életet lehelni. Menthetetlennek látszó értékeket megmenteni. Templomok, kastélyok berendezéseit, épületdíszeit helyreállítani és konzerválni. Politúrozni, intarziát restaurálni. Minden munkát szeretek, ami a régi, az eredeti visszaállítására irányul. És mindent elutasítok, ha a gyorsaság, olcsóság és egyszerűség kedvéért valahol ki akarják dobni a régit.

– Miért nem tanít?

– Mert nincs diplomám, igaz, nem egy olyan professzor tanít az egyetemen, aki nálam tanult. Azért hívnak olykor, nemsokára megyek Sopronba a Faipari Egyetemre előadást tartani, meghívtak előadásra az Építész Kamarába, s jártam az aszódi börtönben is, ahol azt igyekeztem a fiataloknak elmondani, hogy tanuljanak szakmát, legyenek jó szakemberek, s hogy van más út, mint a kocsmázás. Elmondom nekik a magam példáját, s azt, hogy minden rosszból kihozható valami jó, ha nagyon akarjuk. Az árvaságból jó szakma, a megveretésekből sportkarrier.

– A gyerekei mivel foglalkoznak? Követi-e valamelyik?

– Edina húszéves, gazdasági főiskolára jár, a jog és a menedzserszakma érdekli. Árpád fiam most érettségizik, jól sportol, gyönyörűen farag, de pillanatnyilag, azt hiszem, pincér szeretne lenni. Én egyiküket sem erőltetem, de titokban abban reménykedem, hogy a lányom később majd átveszi a cég irányítását, a fiam pedig a nyomomba lép. Nyáron jönnek, segítenek, a lányom jól tervez és ügyesen politúroz, a fiamnak, mint mondtam, nagyon jó érzéke van a faragáshoz, és biztosan szereti is csinálni, hiszen egyszer kisebb korában, amikor faragás közben megvágta a kezét, eltakarta a sebet, nehogy abba kelljen hagynia.

 

Küldje el kérdését, üzenetét!

*név:
*email:
*telefon:
*üzenet:
Az árvaházból a francia kastélyig

Az árvaházból a francia kastélyig

Rostás Árpád cigány származású, nevelőintézetben nőtt fel, mégis példaértékű életet él. A Magyar Örökség-díjas asztalos és restaurátor boldog, hogy szeretett hivatásával másoknak is adhat.

A templomban kezdődött…

Árpád büszkén vezet körbe budapesti műhelyében, amit a 74 éves Béla bácsitól bérel. Közös álmuk, hogy hamarosan is­kolát nyissanak a többeme­letes épületben. Árpádnak nem ez lesz az első szakkép­ző intézménye, hiszen vidé­ken évekig tanította az asz­talosmesterséget.

– Négyévesen kerültem Nágocsra, a nevelőintézet­be. Kétszázhúszan voltunk, és szinte mindenkit elvittek a szülei az ünnepekre, álta­lában csak olyan tízen ma­radtunk bent. Sokszor sírtam, mindig anyámat vártam de hiába. Egyszer az egyik nevelőtanár megsaj­nált, és elvitt a templom­ba, ahol gyönyörű hangon megszólalt az orgona. Ak­kor döntöttem el, hogy or­gona­ és hintókészítő aka­rok lenni. Mivel ilyen szak­irány nem volt, a nevelők az asztalosképzésre írattak be.

„Büszke vagyok anyámra”

Anyámmal életemben egyszer találkoztam. Ami­kor katona voltam, eltéved­tünk Budapesten, és pont abba a házba mentünk be útbaigazítást kérni, ahol ő lakott. Azt mondta, hogy szeret, és azért tett intézet­be, mert szegények voltunk, apámmal nem maradhatott együtt, egyedül pedig nem lett volna képes felnevelni. Büszke vagyok rá, amiért ki merte ezt mondani. Ha magánál tart, soha nem lett volna belőlem asztalos. Ci­gánytelepről cigánytelepre kallódtam volna, szakma nélkül. Hálás vagyok, hogy az intézetben nőhettem fel.

„Nem érdekel a pénz”

Árpád a kezdetektől rajong a szakmájáért. Sikerének egyik titka, hogy folyamatosan tanul. A mai napig keresi az idős asztalosokat, hogy ellesse tőlük a szakmai trükköket.

Boldog vagyok, amiért azt csinálhatom, amit sze­retek. Engem nem érdekel a pénz, nincs autóm, nincs palotám, nekem csak az a fontos, hogy alkothassak és segítsek. Szeretnék mi­nél többet tenni a társa­dalomért. Állami pénzen nevelkedtem, és kötelessé­gemnek érzem, hogy minél többet visszaadjak az embe­reknek. Ugyanakkor szívü­gyem, hogy segítsem a sze­gény és a cigány gyerekeket. Szeretném nekik megmu­tatni, hogy van más élet is azon kívül, amit maguk kö­rül látnak, és hogy nem sza­bad a segélyekre várni, ha­nem szakmát kell tanulni, mert egy jó szakember min­dig meg tud élni. Tudom, hogy mivel kell szembenéz­zenek, hisz engem is gyak­ran lecigányoznak, és nem ülnek mellém a buszon, pe­dig mindig tisztán, szép ru­hában járok. De engem ezek az élmények is arra buzdíta­nak, hogy még többet alkos­sak és adjak…

Küldje el kérdését, üzenetét!

*név:
*email:
*telefon:
*üzenet:
Rostás Művészeti Akadémia

Rostás Művészeti Akadémia

Évek óta próbálom segíteni az árva gyerekeket, családokat és próbálok nekik egy kiutat mutatni a bűnözésből és az elkeseredésből. SZAKMÁM TUDÁSÁT ÁTADNI, SZAKMÁRA TANÍTANI-A FIATALOKAT!

Eddig közel 6000 gyermeken tudtam segíteni, közülük 15 gyermeket sikerült a drogról lebeszélnem. VAN AKI MÁR ASZTALOS LETT SIKERÜLT A SZAKMA SZERETETÉT ÁT ADNOM RÉSZÉRE!
A kezdeményezéssel célom, hogy a hozzám hasonlóan nehéz körülményekből induló gyermekeknek célt és motivációt adjak egy más élet megalapozásához.

Szeretném, hogy a gyerekek tiszteljék szüleiket és a idős embereket tisztelni tudják és be tudjanak illeszkedni a társadalomba. De hogy ez sajnos nagyon nehéz feladat számukra, talán az alábbi történet tudja megmutatni:

2012-ben amikor a karácsonyt szerveztem, a vacsoránál egy kislány elkezdett sírni, mire odamentem és megkérdeztem tőle, hogy mi a baj?
Ezt válaszolta : Árpi bácsi, szeretném az Anyukámnak és a testvéreimnek haza vinni a rántott húst!
A szívem erre összeszorult. És képzelje el, mindenki vitte haza a testvéreinek szüleinek az ennivalót!

Ezért hoztam létre a Rostás Művészeti Akadémiát ahol a szakma magas fokú képzését és a szakmai alázatra, tiszteletre, becsületre szeretném oktatni a jelentkezőket. Számomra egyértelmű volt, hogy egy életre szóló barátság fog létre jönni.

Sokan most voltak először nyaralni mint szülők. Gyermekként nem volt rá soha lehetőségük, hiszen sajnos a szülőknek alkalmi munkájuk van vagy munkájuk nincsen. Többen most ettek téli szalámit, pikkszalámit és volt köztük olyan aki másodszor evett dinnyét. Igazi filozófia volt számomra. A gyermekek mégis boldogok mert hiszem, hogy a jó Isten mindent megfog adni számukra mégis boldogok. Tudják azt értékelni, amit kapnak a szüleiktől!

Azt szoktam mondani, a győztes meccset soha nem kell megmagyarázni, a veszteset mindig! Győztünk! Mindenki a cigányságról beszél, milyenek vagyunk, stb. Ezek a gyermekek nem foglalkoznak a politikával az élet vizén szeretnének csónakázni, ezért fontos számomra a tanulás, szakmát adni számukra! Az idős szülők beszéltek az életükről, sajnos a szemünk nem volt száraz ezek a gyermekek tisztában vannak azzal, mi is történik velük körülöttük.

Sírva mentek haza, szeretnének jövőre is eljönni a táboromba. Ígéretett tettem, lesz tábor! Már a szülők hívtak meg hozzájuk, látogassam meg őket, mert rólam beszélnek mesélnek. Míg élek lesz tábor! Egyszerű ember vagyok, aki szintén ebben az életben élek, tudom mit jelent az, ha valaki szegény, egyedül van, de a szíve mindig tiszta!

Minden honnan elzavartak, megaláztak, ígértek, de eddig 6000 gyermeket tudtam elvinni nyaralni táborozni!

Tisztelettel, az Örök Vándorasztalos Rostás Árpád

Küldje el kérdését, üzenetét!

*név:
*email:
*telefon:
*üzenet:
Nem lehet mindig az államra várni

Nem lehet mindig az államra várni

600 hátrányos helyzetű gyereknek szervez tábort és tanít szakmát Rostás Árpád, a világszerte elismert, állami gondozásban felnőtt restaurátor-vándorasztalos. Versailles-ban a Napkirály bútorait és parkettáját restaurálta, a Louvre-ban ablakokon és faburkolaton dolgozott, Magyar Örökség-díjas, de a Prima Primissima-jelölést egy rasszista megjegyzés miatt visszamondta. A tábort azért szervezi, hogy megmutassa: az állami gondozottak is képesek a társadalom hasznos és egyenrangú tagjaivá válni, és így szeretné megköszönni a magyar adófizetőknek, hogy neveltetésüket-iskolázásukat támogatják.

Rostás Árpád tudja, milyen nehéz az állami gondozottaknak: roma származású árvaként egy 220 fős nevelőotthonban nőtt fel. Egyik első emléke az, hogy amikor karácsonykor az anyukája után sírt, egy nevelőtanár elvitte a templomba, ahol a hely szelleme azonnal magával ragadta.

Olimpiai kerettag bokszoló is volt, de mivel gyerekkora óta rajongott a régi bútorok és a fából készült tárgyak iránt, végül restaurátor lett, többek között az Országház üléstermének faburkolata, XIV. Lajos bútorai és parkettája, valamint a Louvre ablakai őrzik munkája nyomát. Magyar Örökség-díjas, de a Prima Primissima-jelölést visszamondta egy rasszista megjegyzés miatt, mint elmondta: semmilyen díj nem ér neki annyit, hogy egy ilyen nemes kezdeményezést bárkik bemocskoljanak.

Világszerte elismert szakemberként az Emberi Méltóság Tanácsa és a Széchenyi Tudományos Társaság támogatásával most székelykaput és fatemplomot épített hátrányos helyzetű gyermekek segítségével Somogyváron, a nevelőotthonként működő Széchenyi-kastély parkjában. A cél kettős: szeretne hálát adni azért, hogy őt állami gondozásban felnevelték és iskolázták az adófizetők pénzén; másrészt szeretné bebizonyítani, hogy a nevelőotthonban felnövő gyerekek is hasznos és büszke tagjai lehetnek a társadalomnak.

Nem retusáljuk ki Lomnicit

Rostás kalandos úton jutott el idáig: asztalos azért lett, mert orgona- vagy hintókészítőnek nem tanulhatott, nyaranta parkokban és lépcsőházakban aludt, hogy napközben a mesterek műhelytitkait elleshesse. Hivatalos restaurátori papírja máig nincs, módszerei is formabontóak: mielőtt belevágna a munkába, a régi mesterekhez imádkozik, hogy vezessék a kezét, hogy a bútor újra nevethessen, és tulajdonosa úgy tudja szeretni, mint a gyermekét.

Somogyvárra kevéssel a templomavatás előtt érkezünk, nem lepődünk meg, amikor a gyönyörű kastélyt siralmas állapotban találjuk. Első beszélgetőpartnerünk Lomnici Zoltán, akinek megígérjük, nem fogjuk kiretusálni. Az avatáson az Emberi Méltóság Tanácsának elnökeként vesz részt, a Széchenyi Tudományos Társasággal együtt ők a kezdeményezés védnökei.

Utóbbi elnöke, Szunai Miklós és Lomnici szerint egyaránt az a fontos, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek is megtapasztalják, hogy fontosak, és a saját munkájukkal nagy dolgokat hozhatnak létre. Lomnici kiemelte: a templom szakrális jelentőségén kívül ugyanilyen fontos, hogy a gyerekek végre ne azt érezzék, hogy a társadalom elfeledkezett róluk.

Üzenet Brüsszelnek

Somogyváron elsősorban fogyatékkal élő gyerekek élnek és tanulnak. Nekik egészen különleges élmény, hogy dolgozhattak a templom elkészítésén: egyikük büszkén meséli, hogy milyen ügyesen csiszolta a fát. Nemzetközi segítséget is kaptak: egy belga cserkészcsapat segítette a munkájukat, akik az avatón – rögtönzött kórusként – egy francia dalt csempésznek a mandolinon kísért székely himnusz elé. A 17 éves cserkészek összességében nagy élményként élték meg az itt töltött egy hetet, de nehézségként megemlítik, hogy a nagyobb kamaszok között voltak zárkózottabbak, akikkel szinte semmilyen kapcsolatot nem tudtak kiépíteni, amit a nyelvi akadályok sem könnyítettek meg.

Köszöntő beszéde előtt Latorcai János, az országgyűlés alelnöke informálisan a belga cserkészekhez apellál: vigyék hírét Brüsszelbe, hogy milyen nyitott társadalom a mienk, ahol származásra való tekintet nélkül mindenki szakmát tanulhat, kiemelkedhet, és megállhatja helyét az életben. A belga fiatalok nem tűnnek túl tájékozottnak az EU és Magyarország aktuálpolitikájában, így látszólag észre sem veszik a kulturális diplomáciai misszióra tett finom célzást.

Összetartozás, nem széthúzás

Rostás Árpád filozófiája összetettebb: számára a legfontosabb üzenet az, hogy összetartozásra és nem széthúzásra van szükség, az állami gondolkodásban felnövőknek pedig inkább szakmát kell tanulniuk, mert különben „mindenki sztár akar lenni″, és „depressziós és idegbeteg lesz″. Hálás az államnak a saját neveltetéséért-iskoláztatásáért, de azt vallja, hogy nem lehet mindig az államra várni, a tábort is civilszervezetek és az EU támogatásával hívta életre.

Legfőbb erőssége, hogy példát tud mutatni: „Úgy telt el a húsz év, hogy a cigány kisgyerek azt látta, az apja nem dolgozik, nincs munka, nem tud menni″ – nyilatkozta. Szüleire nem haragszik, mivel ha nem állami gondozásban nő fel, talán nem is találja meg azt a szakmát, ami mára családja mellett egész életét kitölti. Fiát is Michelangelónak nevezte el legkedvesebb régi mestere után.

Az ünnepség végén felszentelik a templomot. Rostás Árpád nem mond beszédet: nem a szónoklatok érdeklik, ahogy a Magyar Örökség-díj méltatásában elhangzott, ő a fa nyelvét érti. A fa suttog, beszél hozzá, megmutatja, milyen volt fénykorában, és hogyan varázsolhatja újjá.

Rostás Árpád tábora augusztus közepéig folytatódik, vannak még férőhelyek 10–21 éves, hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok számára.

Küldje el kérdését, üzenetét!

*név:
*email:
*telefon:
*üzenet: